Hali srácok, itt a következő. Nagy nehezen sikerült címet találnom az egésznek. Jó olvasást, nép! ♥
---------------------------------------
A szürke köd
William életében nem érzett ekkora fájdalmat. Mintha a bőre alatt apró kis bogarak szaladgálnának és rágnák ki az égő húst a testéből. Lüktetett, kiszakadt. A fájdalomól csillagokat látott. Tompán zúgott minden. Csípett, mint a sav. Mart, keményen szorított. Levegőt alig tudott venni a mellkhasára ránehezedő súlyoktól. Minden energiájával azon volt, hogy kinyissa a szemét és elmeneküljön ebből a börtönből - sikertelenül.
Kívülről csak az látszott, hogy a péppé vert test néha megrendül. William szeme nem látszott az arcát borító foltoktól és az alvadt vértől.
Még egy próbálkozás. Mint amikor kora reggel ki akarunk szállni az ágyból, de nem megy, hiszen olyan fáradtak a lábaink. Megfeszülnek az izmok, mikor ránehezedünk teljes testsúlyunkkal, de feladják, mert képtelenek elbírni hosszabb távon. És újra a fenekünkön ülünk.
Már nem éreztem. Beletörődtem a fájdalmas halálba. Minden égett. Minden tűz. Néha nekemcsapódik egy-egy hamudarab. A húsom továbbra is rágják a kis bogarak. A gyötrelem végérvényesen is magával ragadta. És William öntudatlan állapotba került. Újra.
***
A külvárosban egy férfi kiszállt a terepjáróból. Odaballagott az elhagyatott épülethez, körülnézett és bement.
- Csodás munkát végzett. Mindenki elhitte - hangja viszshangzott az üres raktárban.
Valaki reszelős hangon felnevetett. - Biztos voltam benne, hogy így lesz.
A férfi ijedten sarkon fordult. - Mike?
Csörömpölés.
- Elhoztad? - mintha kattant volna valami. A férfi beért az épület közelébe. Fejét kapkodta egyik helyről a másikra, hátha felfedezi a hang forrását.
- Igen. - hangja magabiztosan csengett, de mégis hallani lehetett a mögötte bujkáló félelmet.
- Mutasd.
A férfi a kabátjához nyúlt, lehúzta a cipzárt és a belső zsebéből előhalászta a zacskót. - 800 gramm, ahogy kérted. Tömény kokain.
- A jobb kezeddel tartsd előre. Most.
Az elhagyatott hely közepén álló alak előre emelte jobb kezével és egyenesen előre nézett. Már egész testében remegett. A hozzá szóló jeges hangban volt valami különleges, valami rémisztő.
- Vedd át, Thomas! - hangzott a következő utasítás.
A fejéhez nyomódott egy hideg, kemény tárgy, és látta, hogy egy fekete kesztyűbe bugyolált kéz kikapja a kezéből a zsákot. Egy kéz erősen ellökte az eredeti helyéről. Egyenesen a bejárat felé.
- Most takarodj. Még találkozunk. - szólt a hang. A férfi maga mögé nézett, de érezte, hogy figyelik, ezért sietve távozott a helyről. Kiment a kocsijához, és hazaindult.
A raktárban a férfi levette a maszkot. Megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. - Meg fogod keserülni Richard Brook, azt is, hogy a világra jöttél. Ha még egyszer hozzá nyúlsz, a heréidet tépem ki, és etetem meg veled.
***
Azt a pillanatot, amikor sikerült kimásznia a fájdalom tüzes csapdájából, William sose felejti el. Lassacskán kinyitotta a szemét, és sikerült felülnie. Eleinte fel sem fogta agya, hol van. Körülnézett a poros padlón. A mellette álló kanapéba kapaszkodva sikerült talpra állnia, és bicegve kiindult a konyha felé. Nem zavarta, hogy zajt csap hangos, levegő utáni hörögése, hogy menet közben belerugott egy papírzacskóba.
Már nem jöhet rosszabb.
A konyhába érve lerogyott az egyik székre. Az asztalon álló félig üres pohárba beleivott. Kicsit állott.
Megdörzsölte szemét, és körülnézett. A lakás mély csöndbe burkolózott. Az asztal közepén egy piszkos tányér alatt két gyűrött papír hevert. Felemelte a tányért és kivette alóla őket. A felsőn egy piros betűs üzenet volt - feladója nagy valószínűséggel sietett valahova, a kusza betűk összefolytak. Az üzenet rövid volt.
'Majd jövök' - ez állt a papíron. Mivel William jól ismerte szülei írásképét, gondolkozni kezdett, melyikőjük kézírása lehet. Talán az apjáé, talán az anyjáé. 50 százalék az esélye. Magában jót nevetett az 'apa' kifejezésen, és fintorra húzta a száját.
Persze, apa..
Megfordította a papírt, hátha talál valami mást is, aztán csalódottan ledobta maga mellé. A lap másik fele kongott az ürességtől. A második papíron a tinta el volt mosódva, a könnyektől, amiket William anyja hullatott, mikor telefontált a polgármesteri hivatalra, hogy szeretne elvállni férjétől. Sírt, siratta magát, a fiát, aki lehet meg sem éri a másnapot, a veszett, második házasságát. Az életét, a fiatalságát.
Richard, miután hazavitte fiát, és dühét szabadon engedve agyonverte fiát, elmenekült otthonról. Mocskosnak érezte a kezét. Vér, sikítások, fájdalom tapadt kezeire. Mint a hentesek, akik legyilkolják az ártatlan állatokat, hogy az emberek megvegyék és jóizűen elfogyasszák őket. A láncban mindenki keze véres. Aki megeszi, aki eladja, aki forgalmazza. Egytől egyig. Richard esetében az összes dolgot ő művelte - a hamis vádaktól kezdve a halálig. Messze futott, vonattal és busszal ment. Ő maga se tudja merre. Csalódott mindenben, mindenkiben. A feleségében, a fiában, az iskolában, de legfőképpen saját magában. Tudta, hogy újra meg fogja verni, ha mégis életben maradt a rengeteg verés után is. Nem bírt leállni. Olyan ez mint a pia - gondolta - úgy vagy vele, hogy egy korty, utána pedig egy kis kupica, majd egy kis pohár, fél üveg, majd az egész. Első ütés után az agresszió annyira kitör az emberből, hogy nem tud leállni, élvezi ahogy a kis, élettelen, gyenge test a földhöz csapódik, hogy könyörög az életért és a megállásért - de nem megy, képtelenség abbahagyni, ha elkezted.
Rosaline a verést megelőző napon adta be a vállópert. Az asztalon hagyta, a konyhában, burkolt célzásokat téve, hátha Richard észreveszi. Tévedett, a férj aznap nem járt a konyhában. A reggelt a nappaliban és a hálószobában töltötte, miután megkapta az iskola hívását az ügyről, a fürdőben, majd miután Williammal hazasétáltak, a nappaliban. Lábát a konyhába egész nap be se tette.
William felsétált az emeleten. Senkinek nem volt nyoma. Mintha a ház évek óta üresen állna. Belépett szülei szobájába. A szekrény fiókjai kihúzva, rendetlenség mindenütt. Odalépett a szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját. Először semmi nem tűnt fel neki, aztán sokallni kezdte a férfi ruhákat. Női sehol. Sehol sem voltak Rosaline rózsaszín szoknyái, zöld garbójai. Sehol semmi. Se egy magassarkú, se egy melltartó, se egy csipkés ruhadarab. Csak az apjának az ősrégi öltönyei, ingei, nyakkendői.
William felüvöltött. Becsapta a szekrényajtót, és amikor megpillantotta tükörképét, idegessége a tetőfokra hágott - sírva fakadt dügében és jobb kezével hatalmasat mért a tükörre. Az darabokban a padlóra hullt. William ökléből a vér ömleni kezdett. Az ágyhoz rohant, lerángatta róla a párnát, a takarót és a falhoz dobta őket.
Miért hagyott itt? - egyre csak ez járt a fejében. Ugrált, tört, zúzott dühében. Negyed óra múlva fáradtan az ágyra dőlt, és balra fordította fejét. Az ébresztőóra 13:01-et mutatott. Tetején vékony porréteg ült. Felült az ágyon, és kihúzta az éjjeliszekrény kis fiókját. Arrébtolt néhány könyvet és egy női magazint. Még ő maga se tudta, pontosan mit is keres. A fiók aljában egy boríték lapult. A hátuljára ugyanazzal a piros színnel, mint amivel a konyhában lévő papírra írtak ennyi volt írva.
'Sajnálom, kicsim, nem bírom tovább. Itt egy kis pénz, állj ki magadért. Szeretlek, anya'
William sietősen feltépte a borítékot és belenézett.
Azta. Életemben nem láttam ennyi pénzt. - ámuldozott.
Furcsa érzése volt. Mintha megállt volna az idő, miközben aludt volna. Vagy mintha előrepörgött volna. Hanyatt feküdt az ágyon és gondolkozni kezdett. Különösnek tartotta, hogy semmije nem fáj olyan elviselhetetlenül. Kezébe vette a borítékot és felült. Szomjas volt, és korgott a gyomra - itt az ideje egy kis ennivaló után nézni. Rápillantott az ébresztőre, ami fél kettőt mutatott. Hogy repül az idő!
Azonban még egy valami feltűnt neki. Az idő alatt kissebb betűkkel a dátum is ott volt. Ami már 2015. február 19-ét mutatott.
Szentséges ég.