03

Na heló,

Második bejegyzés ma? Húha, eléggé belehúztam. Volt egy szabad délutánom, a blogra áldoztam. Mármint, nem volt szabad, de sebaj. Tanulnom kellett volna, helyette írtam, bocsi kara, ilyen az élet :)

Olvassátok(már ha egyáltalán van még olvasóm lel), és majd mondjatok véleményt. Kíváncsi vagyok, ki veszi észre melyik részt mikor írtam. Szerintem rengeteget változott az írásom, de hajrá.:)

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Emlékek

- .. tehát nem tudják - az igazgatónő türelmesen végignézett rajtuk - Nem tudják - mélyet sóhajtott, felállt a fekete forgósszékéből és a szoba távolabbi részébe kopogott. - Ejnye-ejnye - dörmögte az orra alá, és lábujjhegyre állt, hogy levegyen egy mappát az egyik magasabban fekvő polcról. Kiválasztotta a megfelelő dossziét, és visszatipegett az asztalhoz. Világosbarna haja szoros kontyba simult tarkója fölött, barna szemével figyelmesen végigmérte a fiúkat; tetőtől talpig. Fekete szoknyáját lesimítva leült a fekete székre, kezét kislányosan összefonta ölében, és megszólalt.

- Feltételezem, hogy tisztában vannak a jogaikkal - khm - a házirend tizenhetedik pontja kimondja, hogy az iskola 500 méteres körzetében tilos bárminemű tudatmódosító, illetve a törvénybe ütköző anyagok használata. A pont kiemeli azt is, hogy a dohányzás is beletartozik a tiltott dolgok listájába, mint ahogyan azt is, hogy az alkohol sem minősíthető elfogadottnak - itt megállt, és belepillantott az asztalra lerakott papírkötegbe. Mikor már fél perce néma csöndben egy szóra meresztette a szemeit, várva, hogy a vele szemben ülők védekezni kezdjenek, vagy akármilyen jelét is adják annak, hogy hallották, esetleg agyuk fel is dolgozta az infomációt felpillantott.

- Tessék? - szólalt meg azon nyomban William, mikor az igazgatónő kinyitotta a száját. - Nem értettem pontosan, igazgatónő. Meg tetszene...

- Az iskola területén tilos drogozni és cigizni is. - fordult William felé Char. Eddig fel sem tűnt a tengerkék szeme.

- Ja, értem. És ez, hogy jött ide?

- Bizonyítékom van arról, hogy maguk ketten a házirend tizenhetedik pontjának az "a" és "b" illetve "c"  részét is megsértették. - Mrs Mortmain előrehajolt, és Charra meresztette zöldesbarna szemeit. A fiú tűrte pillantását, percekig farkasszemet néztek. Életembe nem cigiztem, alkoholt is csak a szagáról ismerem. Na meg a hatásáról. Williamot kirázta a hideg. Megdörzsölte karját, és sóhajtott egyet.

- Szóval, mit is mondott? Bizonyíték? - szakította meg a néma csöndet. - Esetleg nekünk is megmutatná, asszonyom? - vette elő legkisfiúsabb arcát.

- William, mégis.. kételkedik szavaimban? - az igazgatónő szemei csészealj nagyságúra tágultak. - Hogy merészel..?

- Úgy, hogy nem csinált ilyeneket. Se ő, se én. Mehetnénk? - bökött az ajtó felé mutatóujjával Charles. William csodálta bátorságát.

Az igazgatónő bosszúsan összeráncolta szemöldökét. Hirtelen lendülettel kinyitotta íróasztalának fiókját, és beletúrt.

- Itt kell lennie valahol..-dünnyögte. A fiókban óriási káosz uralkodott, egyik papír a másikon, különböző nevekkel felcímezve. Itt volt például Daniel Herman aktája is, amiben az utolsó levele volt, amit a hat hónapos terhes barátnőjének írt, mielőtt leugrott volna egy közel 120 km/h haladó vonatról. Kettővel alatta egy magántanulói kérvény, miszerint az iskola Violet Erhard nevű tanulója híres modell, ezért nincs ideje tanulásra és kéri, hogy Mrs Mortmain engedélyezze magántanulóvá válását. Az igazgatónő felemelte Violet mappáját, és kivette alóla a fotót. Sötétkék, az iskola fiúvécéje, füst, mámor. A képen Will és Charles a földön ülnek, kezükben egy-egy pezsgősüveg, lábuknál pedig sörösüvegek halmaza. Char égnek meredő tekintettel fújja ki a cigarettafüstöt míg Will nevetve próbálja meggyújtani az ezüst öngyújtóval a szájában lévő cigarettát. Mrs Mortmain galád mosollyal az arcán nyújotta át a képet az asztal fölött. Néhány másodpercig úgy tűnt, semelyik ifjú nem akarja átvenni azt, aztán végül Will nyúlt érte, és fogta két ujja közé.

-  Mi? - bődült fel.

- Mutasd má'! - hajolt oda Char.

Mi a fasz. Életemben nem ittam ilyen méregdrága pezsgőt, ez átverés!!

- Lol ez photoshop - fejtette ki véleményét igen tömören és lényegretörően Charles.

Mi?

- Igazgatónő, kérem engedélyét a szoba elhagyására. Már fél órája megy a matematika órám, ami igen fontos nekem, hiszen mérnök szeretnék lenni. - felállt.

- Üljön le - közölte szárazon a nő. - Mégis hogy képzeli, hogy elmegy? Nem magyarázkodik? Semmi?

Nagy hűhó a semmiért - gondolta, miközben leült Char. - Ez a fénykép e hónap elsején készült, ami igazán nevetséges, hiszen az iskola területén se tartózkodtam akkor. Kerületi futóverseny volt, második lettem, kérdezze csak meg Mr Wittsoc-ot.

Mr Wittsoc az iskola egyetlen testnevelőtanárja. Kicsit érdekesen hangzik, hogy ekkora mennyiségű diákcsordát tanít a diákélet egyik legkellemetlenebb tantárgyára, de így van. Az 50 éves Mr Wittsoc- vagy nevezzük inkább Albertnek - szóval Albert kopaszodó, pálcikavékonyságú ember. Se család, se feleség, se gyerekek. Egyedül él, élete nagy szenvedélye a kártyajáték,amiben sajnos, nem jeleskedik. Regetegszer bukik, néha nyer. Charles Sparksot válaszottta ki idén, hogy elvigye a kerületi futóversenyre, ahonnan továbbjuthat az országosra, onnan a nemzetközire, és így tovább. Csakogy választása idén is olyan emberre esett, akiben nem lakozik elég versenyszellem, Daniel Herman lett volna igazán megfelelő választás, csak éppen..öngyilkos lett. Ezért válaszotta mintegy pótlékként Charlest. Egész jól teljesített, de nem a legjobban. Ez volt Mr Mittsoc hibája. A tökéletesre törekedett, a nem megfelelő személyekkel.

- Igazán? Rendben, meg is fog történni. Elmehet. - intett az ajtó felé. 

- Köszönöm. - mosolyodott el, felállt, és miközben az ajtó felé haladt, megpaskolta William hátát. Az ajtó halk kattanással becsukódott, és a szobára néma csönd telepedett.

William gyűrögetni kezdte a pólóját. Várt, hallgatott. Szíve irdatlanul vert, füle zúgott. Lehajtott fejjel ült, érezte magán az igazgatónő tekintetét. Mi lesz? Semmit sem csináltam, az életemre esküszöm. Nem fogom tudni magam kimagyarázni. 

Sípoló hang, ahogy az igazgatónő telefonszámot pötyög be. 

- Jó napot, itt Mrs Mortmain.. - a vonal túlsó végén valaki felüvöltött. A nő arca a púderréteg alatt elfehérült. - Tessék? - szólalt meg óvatosan. - A fia.. - Igen, igen William Raystone...

A túloldalon valaki eszeszett sebességgel beszélni kezdett. Mély, rekedt hangon. Az a nevetés..Az illető hanghulláma. Két másodperc, és bevillant Williamnek a kép, ahogy az apja a nappali szétült kanapéján fekszik, egyik kezében a sör, ujjai közt egy cigaretta, másik kezében a telefon. Hangosan hahotázik, amikor az igazgatónő kiejti a nevét, és elméje egy még nem teljesen elborult részéből elővillan az, hogy a ez a nő annak az iskolának az igazgatója, ahova édes egyetlen fiacskája jár. A piszok, a neveletlen. Aki sohase képes szótfogadni. Megeszi a csokoládét, amit magának vett. Hogy boldoggá teszi az édesanyját. Megnevetteti. Gyönyörű kék szemei vannak erős állkapoccsal. Gyűlölte, amiért egy helyen élnek. Gyűlölte, a pokolba kívánta az egész gyereket. 

William Rosalie Raystone és Edward Raystone egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Edwardot katonának küldték húszas évei elején. Lelépett, maga mögött hagyva két húgát, édesanyját és várandós jegyesét. A házasság előtt két nappal sorozták be. Rosalie zokogott, könyörgött, hogy ne menjen. Edward nem válaszolt, csak letörölte az asszony könnyeit, és megcsókolta. Edward apja is katona volt. Úgy érezte,  kötelessége teljesíteni, hogy harcba áll, apja emlékét tiszteli ezzel. Irakba küldték ki 500 másik társával. Az első napon közel 50 főt lelőttek. Edward még életben maradt, egy karcolás nélkül megúszta. A következő pár napban 100 embert mészároltak le. A következő egy hétben apadt a halálok száma, csak 20 embert veszítettek el. 330 fővel törtek neki az ellenséges csapatnak. 300-an bele is pusztultak. Edward lett a rangidős vezető a fiatal suhancok élén. Irányította őket, vezette. Kisebbik húgának, a 17 éves Vanessának is ott volt a szerelme, őt próbálta megvédeni, mikor egy bomba csapódott a földnek. Mindannyian meghaltak, de haláluk titokban maradt. Csupán a családtagok gyászoltak. Rosaline időközben megszülte gyermeküket, Williamnek keresztelték, nagyapja tiszteletére.  

Rosaline sose tudta igazán elfelejteni Edwardot, még akkor se, mikor harmincas évei közepén hozzáment az Iraki háborúban bátyját elvesztő Richard Brookhoz. Házasságuk első fél éve csodásan telt, Rosaline munkát kapott, Williamnak sikerült beilleszkedni az iskolába Richard vezető pozíciót kapott a munkahelyén, és új házba költöztek. Rosaline-nek pozitív lett a terhességi tesztje. Boldogok voltak. Túl boldogok. Egy augusztusi délután Richard részegen jött haza. Kirúgták a munkából. Rosaline vigasztalta, hogy eleget keres ő, hogy amíg férje új munkát nem talál nyugodtan éljenek. Csakhogy Richard sosem ment el új munkát keresni. Beleesett az alkoholisták szokásába, ivott, kártyázott, ivott. Időközben megszületett közös gyermekük. Kisfiú volt, Adamnak keresztelték. Adam Brook, szépen csengő név. Úgy tűnt, Richardnak sikerül kilábalnia az ivászatból. Kitakarította a lakást, önéletrajzot írt, főzött, mosott, ellátta a gyerekeket. Csakhogy Adam nem kapta meg a kórházban a megfelelő oltásokat diftéria ellen, és azt a születést követő egy hétben lehet csak beadni. Ő már egy hónapos csöpp, gyönyörű kisfiúkén gagyorászott a kosárban. Azt mondták nem lesz baj. Nem is lett, egészen fél éves koráig. Korházba vitték mert bedagadt a nyaka, viszont a papírokkal minden rendben volt. Kapott antibiotikumot, hogy elmúljon. Úgy tűnt, minden rendben lesz.

Azon a bizonyos napon William iskolája bálat rendezett a szülőknek. A 8 éves William otthonmaradt kisöccsével. Semmi baj nem történt, egészen hajnali háromig, mikor Adam sikítva felébredt. A bátyj átrohant a szobába. Szülei meghagyták neki, hogy hívja őket, ha bármi történik. Hívta is őket, csak nem vették fel. Hívta a mentőket, ők azt hitték, csak a suhancok szórakoznak. Adam fulldoklott. Fél négy, az ajtó csukódik. Richard kiabált, hogy miért van fent még William. Mikor nem válaszolt senki, megrémült, és felfutott a szobába. Látta, hogy Adam békésen fekszik a kiságyban. Mikor William ágya felé pillantott, már nem ezt látta. A fiú megtört arccal, sírástól kidadadt szemekkel kuporgott. 

- Drágám, valami baj van? - szólt fel a lépcső alól Rosalnie. Richard ismét a kiságy felé fordította tekintetét. Túl nyugodtan feküdt ott a gyerek. Túl nyugodtan.

- Drágám! 

Olyan nyugodtan, mint egy zsák krumpli. Még lélegzetett se vett. A férfi felüvöltött és azzal a lendülettel Williamnek ugrott. Két perc, míg Rosaline felért, félholtra verte a fiút.
- Miért nem hívtál? Miért? Átkozott.
William csak töredékekre emlékezett az egészből. Sikítás, fulldokás. Adam szenvedő tekintete. Apa kedves feje, ahogy átvált rémültbe. Fájdalom, égés. Anya sikítása..

                                                                    ***

Richard Brook kicsípte magát, ingben, nyakkendőben és zakóban várta fiát az aulában. Kezett rázott a rendőrfőnökkel, mikor lejöttek a lépcsőn.
- Mindent elrendeztem, átutaltam a kívánt összeget - szólt üdvözlésképpen.
A rendőr bólinott és elendedte William vállát, majd odalökte az apjához.
- Viszlát. - köszöntek el egymástól.
William és Richard gyalog ment haza. Csak 20 perc séta. Az eleje néma csöndben, a közepe és a vége úgyszintén. Nem kérdezte, miért. Nem kérdezett semmit. A nap gyönyörűen sütött. Mikor hazaértek, Richard kinyitotta William előtt az ajtót és betessékelte. Olyan feszült csönd volt. Becsapódott az ajtó, és a következő dolog, amit William tapasztalt, hogy összeesik, és arca a kemény fapadlón csattan.
Eleredt az orrom vére.