02

Sziasztok! Gyerekek, basszus. Már ennyien feliratkoztatok erre a blogra? Most ez komoly? Alig tudom elhinni. Tudjátok, mennyire boldog vagyok? Hihetetlenül hálás vagyok Nektek! Imádlak, szeretlek és minden, amit csak el tudtok képzelni, gyerekek! Húú :') Nos, itt is a (csodás) második fejezet: pár szót szólnék még, mielőtt belekezdenétek. Először is, BUÉK, egy pöppet utólag, másodszor pedig, még mindig tietek minden szerelmem, harmadszor is, - ez inkább megrázó, mint mosolyogtató - ha ezt a blogot befejezem, kilépek. A bloggerből, meg mindenből. Úgy érzem, hogy... á, mivel még nem tartunk ott nem tartok kiselőadást érzéseim kavalkádjairól, rendben? Aztán kérlek szépen (mindenki) kommenteljen már a bejegyzésem alá, így sose fogom tudni, mikor érem el azt a szintet, mikor mindenki azt mondja, hogy "jó". Köszönöm a díjakat, a cseréket, a visszajelzéseket. Mindent. Hatalmas ölelés mindenkinek! ♥

Amelia Finnick

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Különös dolgok

a j á n l o t t  z e n e

El akart tűnni, mikor a tanár végigcsúsztatta kezét a névsoron, szíve hevesebben vert, amikor elhagyta a napló felét.

- Raystone - szólt, és néma csönd telepedett az osztályra. - gyere ki.

William elképesztő lassúsággal tápászkodott fel és ment ki a táblához felelni.

Ne parázz, ne parázz - nyugtatgatta önmagát, szembefordult az osztállyal, és minden nyugalma szertefoszlott. Huszonkét szempár meredt rá - köztük néhány vadidegen is - várva, hogy bizonyítson, kapjon egy jó jegyet, hogy a tanár ne bukjon ki és üvöltözzön az osztállyal úgy, mint az előző alkalomkor.

William egy futó pillantást vetett az első padban ülő fiúra, amaz biztatóan rámosolygott, de csak egy rövid ideig. Mikor ismét ránézett, arcán már nyoma se volt az előző jóindulatnak.

- Nos, hallgatlak - a tanár felült a padjára, és várakozva tekintett  rá.

A fiú elvörösödött és ökölbe szorította kezét; tenyere izzadni kezdett, és minden erejével azon volt, hogy eszébe jussanak a tegnap lelírt mondatok.

- Ööö - nyitotta ki a száját, de rögtön be is csukta. Tudta, hogy a tanár imádja szívatni azokat, akik nem tanultak és csak motyognak valami hülyeséget. Viszont ellentétben az osztály többségével, ő tanult. Mélyet sóhajtott és összeszedte gondolatit - lehunyta szemét, és beszélni kezdett. Folyamatosan, cseppet sem akadozva folytak szájából a szavak, feszültsége az első két perc után nyomtalanul el is tűnt.

Tizenöt perc múlva a tanár a dühtől remegve beírta a naplóba az ötöst.

- Alá. Csak ötös alá - szegezte Williamra szemét, és a fiú öntelten rámosolygott.

Végre, egy jó jegy. Talán ma nem vernek meg  - futott át agyán, és óvatosan kinyújtotta lábait. Örült, hogy palástolni tudta fájdalmát, még egyszer sem nyögött fel fájdalmában, büszke volt magára. Lesajnálóan nézett a tanárra - mérhetetlen boldogság töltötte el a testét, hogy megmutathatta a tanárának, ő is viheti valamire. Kinyitotta füzetét, és írni kezdte, amibe a tanár belefogott. Hallotta a tanár hangját, és azt is, hogy néha rászól egy-egy diákra, aki nem oda figyel, vagy nem ír, de folyton érezte égető pillantását a tarkóján. Bármikor felpillantott a füzetéből, látta, hogy a szeme sarkából őt figyeli.

- ...Következő órán is számítsanak felelésre, illetve röpdolgozat is lehetséges! - kiáltotta vissza a tanár az ajtóból, de már senki nem figyelt rá, mindenki elkezdett szomszédjával csevegni, megtárgyalták az óra fontosabb eseményeit miközben kisebb csapatokban kivonultak az osztályteremből.

William belegyömöszölte táskájába füzetét, felkapta és a többiek után loholt. A csapatok az öltözők felé vették az irányt, Williamba belehasított a fájdalom.

Tesi. Úristen - szekrényéhez sietett, kikerült néhány alsóbb évest, akik szekrényüknek támaszkodva beszélgettek, elfordította a számzárat és kinyitotta az ajtót.

Előásta tesicuccát, majd visszacsapta. Éppen indult volna az öltöző felé, mikor két idősebb fiú futott el mellette, kosárlabdával a kezükben játszottak a folyosón. Az egyik semmit sem törődve nekilökte őt a szekrénynek, amitől William feljajdult, és összerogyott fájdalmában. Kezét vállára szorította, és feltápászkodott, mikor az egyik kosaras odalépett hozzá.

- Jól vagy, tesó? - háta mögül hangos röhögés hallatszott. Will felpillantott és látta, hogy pár, eddig az eseményekre mit sem figyelő ember köréjük gyűlt és érdeklődve figyelték a jelenetet.

- Aha, persze. Kösz - próbálkozott Will az arcára csalni egy sovány vigaszt, majd elhúzni a szőke fiú mellett.

- Hé - kapott utána a srác, és megragadta kapucniját. - meghívlak egy kávéra, rendben?

Sovány vigasz, mert fájdalmat okoztál, de rendben. - Oké, nem bánom.

Néma csend borult a helyre, néma csöndben állt mindenki. A szőke srác mögé egy festett szőke hajú lány lépett, megkopogtatta vállát és karba tett kézzel pillantott rá.

- Char! Elhanyagoltál - hangja fülsüketítően nyavalygós volt. - Azt mondtad, ebben a szünetben együtt leszünk! - toporzékolt idegesen. - Szakítok veled! - visította, mielőtt a másik fél egy szót is szólt volna.

- Hát, oké - rázta meg a vállát a fiú, és elhallgatott. A légy zümmögését is hallani lehetett volna, olyan némaság telepedett rájuk. A fiú elfordult és kettőt lépett előre, mikor meghallotta.

Exe tüdejéből hangos sóhaj tört elő, ráadásul ehhez még beképzelt fejet is vágott, mikor kinyitotta száját:

- Nem hagyhatsz el így!  - sopánkodott. - legalább tégy úgy, mintha szomcsi lennél - biggyesztette le az ajkait.

Mintha egy kutya lenne, aki egy nagy darab csirkecombra csorgatná a nyálát.

A fiú nevetve megfordult, és két másodperc múlva jobb arcfeléhez kapta kezét.

- Áú - szisszent fel, és elvette a kezét. Tenyerén egy apró pötty piros folyadék volt - a vére.

A lányra pillantott. Döbbenten nézte kezét, és hangosan felsikított.

- Fúj, fúj, fúj, fúj! - egyik lábáról a másikra ugrált, a kezét rázta és sikítozott. - Vééér!

A folyosón álló fiúk hangos röhögésben törtek ki a lány kiakadása miatt, a helyen, ahol az embertömeg állt, mindenkire ráragadt a szánakozó nevetés.

- Pssssz! - suttogta valaki. - Morti-maci jön! - suttogta. A népsokaság elnémult, zakatoló szívük ellenére helyükön maradtak.

A csendet a folyosó végén felhangzó cipő kopogás törte meg, Mrs. Mortmain közeledett felfelé a lépcsőn, ugyanis a becsöngetést jelző csengő már pár perce elhangzott.

- Mi folyik itt? - tört utat az aprócska nő. - megtudhatnám, hogy mit keresnek óra alatt a folyosón? - az tömeg felmorajlott, lesütötték szemüket,  majd mikor az igazgatónő kettőt tapsol a diákok elkezdtek szállingózni tantermeik  felé. William mögött a szőke srác is szedelőzködni kezdett, azt hitte, az igazgatónő parancsa rá is vonatkozott.

- Maga nem - állította meg a nála két fejjel magasabb fiút. - és maga sem - nézett rá Williamra, akinek az arca falfehérről paradicsomszínűvé érett mindössze egy másodperc alatt.

- Persze, persze - dadogta lehajtott fejjel, és sután követte az igazgatónőt irodája felé. Kínosan érezte magát, lopva a mellette haladó szőke fiúra nézett, de arcáról semmiféle érzelmet nem tudott kiolvasni.

Hogy is hívják? - töprengett magában. - valami C betűs, az biztos. C..C...C..Charles! Ez az! Charlesnek hívják! - amint bevillant neki a fiú neve újra rásandított, ezúttal Charles is elkapta pillantását.

William szeme sarkából látta, hogy Carles ajkai mosolyra görbülnek, majd hirtelen megtorpant.

- Charles vagyok - nyújtotta jobb kezét William felé. - Charles Sparks. - kezet ráztak - te pedig William Raystone, nemde? - nevetése őszintének tűnt, de Will nem tudta, honnan ismerik egymást.

- Igen. William Raystone vagyok.

Az igazgatónő hangos csörgéssel kikereste a kulcsot, mely az irodája ajtaját nyitja. A zörgés visszhangzott az üres folyosókon, s ahol egy perccel ezelőtt még a fele iskola ott ált, ott most nyomasztóan üres volt a hideg kőpadló.

- Üljenek le - invitálta be őket Mrs. Mortmain az irodájába. Charles és William összenéztek - a leülés, egyáltalán az igazgatónő irodájában tartózkodás nem jelentett jót. Vonakodva leereszkedtek a kipárnázott, zöld-arany székekbe.

- Nos, uraim. Mr. Sparks és Mr. Raystone. Nincs valami amit el szeretnének mondani? - várakozásteljesen pillantott rájuk.

William lehajtotta fejét, és az ölében összekulcsolt kezére meredt.

- Nincs - suttogta alig hallhatóan, és felpillantott.

- Nekem se - vágott közbe Charles, és felpattant. - Mehetnénk? - villantott egy szívdöglesztő vigyort az igazgatónőre. Mrs. Mortmain ajka megremegett, összeráncolta homlokát és kipréselte magából a következő szavakat:

- Nem. Addig itt maradnak, amíg nem képesek elmondani, mi történt. - William azon csodálkozott, miért nem füstöl a feje - a velük szemben ülő nő pontosan úgy festett, mint egy időzített bomba.

Miért, mi történt?

- Elnézést, igazgatónő. Mélyen tisztelt asszonyom, megtudhatnánk, hogy mi történt? Csak mert nekem és Williamnak sincs fogalma róla, hogy mit akarhat tőlünk. - szemtelenül nézett a nő szemébe és felfonta szemöldökét.

Jogos. Semmit sem csináltam, akkor meg a francért rángat be ebbe a nyomorék helyre? - William szeme megakadt a poros festményeken, ami az előző igazgatókat ábrázolta; elfintorodott.

Jó rég takaríthattak itt.

- Nem tudják? Akkor megmagyaráznák  a folyosón történt eseményeket? - William visszakapta a szemét a bombára. Úgy festett, mint aki hamarosan robban. 
A folyosón történteket...? Rápillantott Charlesra, aki ugyanolyan értetlen pillantással nézett rá. Mi a franc folyik itt?